1920 márciusában szokatlan és félelmetes esemény történt
egy budapesti házban. A holtak birodalmából tért vissza
Balla Péterné nagyapja, Bottó József, majd két nappal ezután
eltávozott az élők sorából.

A történetet Balláné mesélte el, aki mindössze egy hónapos volt, amikor ez az esemény bekövetkezett, de szüleitől és rokonaitól
azonban számtalanszor hallott nagyapja csodálatos feltámadásáról.

1920 egy szomorú napján Balláné édesanyja a nagybeteg édesapja mellett virrasztott, és keserű szívvel látta, hogy a katasztrófa
bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Az öregember vonásai valószínűtlenül kiélesedtek, alig észrevehetően szedte a levegőt.

Hajnalban, amikor amúgy is lelassul az élet folyása, az édesapja mellkasából felszakadt az utolsó sóhajtás. Feje élettelenül oldalra bukott, teste mozdulatlanná dermedt. Virrasztó lánya aggodalommal telve hajolt föléje, de látta, hogy már nincs segítség.

Fájdalmában hangos sírásra fakadt, és átrohant édesanyja szobájába. Bottóné azonnal felriadt álmából és ahogy a lányára nézett, rögtön leolvashatta arcáról, hogy az elkerülhetetlen bekövetkezett.

Hatalmas erővel tört fel belőle a zokogás, és ahogy a halottas
ágyhoz ért, eszeveszetten rázni kezdte az élettelen testet.
-Nem hagyhatsz itt egyedül! Gyere vissza hozzánk!
zokogta hisztérikusan. De egy idő után lassan elcsendesedett.

Térdre borult az ágy előtt és egyre csak nézte a viaszfehér arcot, mintha képtelen lenne felfogni, és elfogadni férje halálát.
Ebben a pillanatban azonban a férfi alig észrevehetően megmoccant.
A halál pillanatában meglazult állkapocs megremegett, majd nagyon lassan összezárult.

A szinte ijesztően fehér arca kissé kipirult.
Nagyon halkan és nagyon lassan beszélni kezdett:

-Miért hoztatok vissza?
Miért nem hagytátok, hogy ott maradjak?
Olyan csodálatos volt minden.
Ott volt az apám és az édesanyám, a barátaim.
Örültek nekem, ti meg visszahoztatok ide.

A legyengült szervezet hamar kimerült, és Bottó úr mély álomba merült. Másnap reggelre kissé megerősödött, de a körülötte levőkről alig vet tudomást. Unokája szerint úgy tűnt mintha túlvilági ismerőseivel társalogna.

Bár betegsége nagyon fájdalmas volt, nem jajgatott és nem panaszkodott. Úgy tűnt, hogy bár teste még a földön van, lelke már végérvényesen megbékélt sorsával. Néha álomba szenderült, de amikor felébredt, szeme ismét a távolba meredt, mintha látná azokat akikhez beszélt.

A család annyit tudott meg, hogy a halál percei alatt a nagyapa
nagyon messze járt, egy idegen világban, ahol béke van,
és találkozott fiatalkori szerelmével is, aki végül más felesége lett. Bottó úr állapota a második napon szemmel láthatóan
romlani kezdett.

Ekkor már többnyire csak közelgő temetését emlegette, elmondta, hogy kik lesznek a sír mellett, sőt azt is közölte a meglepett családdal, hogy két idős asszony közé fogják temetni, akiknek a nevét is tudta.

Természetesen senki sem hitt a haldoklónak.
A csodálatos feltámadás után 48 órával Bottó úr mindörökre
lehunyta a szemét. Amikor a családtagok a még nyitott sír körül
álltak, döbbenten látták, hogy a két szomszédos sírkövön két
asszony neve olvasható.

A két ismeretlen asszony neve pontosan egyezett azzal, amit a haldokló öreg a fülükbe suttogott.

A temetés

A következő történet, amely egy klasszikusnak mondható
halálpillanat élményről tudósít, jól érzékelteti, hogy az általunk
ismert öt érzéken túli kommunikációbál nem számít a távolság.
A szereplők ugyanannak a családna a tagjai, akiknél Bottó József csodálatos feltámadása történt.

A Bottó család valamikor a Százados úton lakott.
Bottóné hamarosan összebarátkozott szomszédasszonyával,
Olsavszkinéval, és a két család egyre közelebb került egymáshoz.
A barátság egészen az első világháború végéig tartott amikor, Olsavszkiné családjával együtt visszaköltözött szülővárosába, Ungvárra.

Így minden kapcsolat megszakadt a két barátnő között, mégcsak
nem is leveleztek. Bottóék lassan meg is feledkeztek az Olsavszki családról. Hamarosan elköltöztek a környékről, majd néhány évvel ezután Bottóné özvegyen maradt.
15 évvel élte túl férjét, 1935. április 16-án meghalt.

Temetése napján egy furcsa, idős hölgy érkezett a családhoz tiszta feketében. Amikor bemutatkozott mindenki megdöbbent.
Ő volt a régi Olsavszki néni, akire a gyerekek már csak nagyon homályosan emlékeztek. Hitetlenkedve kérdezték, honnan értesült
a néni édesanyjuk haláláról, és főleg hogyan találta meg őket.

Olsavszki néni a következőket mesélte el:
-Lehet, hogy nem fogtok hinni nekem, de édesanyátok
a drága Mária jött el hozzám. Két nappal ezelőtt éppen
a szobába tartottam valamiért, amikor hirtelen megláttam
Marikát. Az egyik fotelben üldögélt, és engem nézett.
Igen szomorú volt a tekintete.

-Nagyon meglepődtem, hogy miként kerülhetett ide
Pestről, hiszen még a címemet sem tudta. És akkor hirtelen
megszólalt: "Eljöttem elbúcsúzni."

Csak ennyit mondott, aztán egyik pillanatról a másikra köddé vált, mintha ott sem lett volna. Még csak nem is válaszolhattam neki.
De akkor már tudtam, hogy jönnöm kell.
Felültem az első Pesti vonatra.

A rendőrségen tudtam meg a címeteket.
Örülök, hogy még időben érkeztem.